Legutóbbi, május 4-én a Zenetudományi Intézetben rendezett konferenciánk, könyvbemutatónk, poszterkiállításunk, koncertünk (lásd erről itt) bevezető beszédében kutatásunk fokozatos módszertani kiépüléséről, mára beérett rendszeréről elmélkedtem. Majd arról, hogy ez a rendszer miként tehető egy nagyobb rendszer részévé.

Az elsődleges rendszer három kulcsszava: töredékek, dallamok, kottaírások. Ezek szolgálnak annak érzékeltetésére, hogyan közelítünk mi, a zenetörténet, a gregoriánkutatás felől érkezők a fragmentológia tudományterülete felé, hogy e területnek egy részét, a kottát is tartalmazó középkori kódextöredékek által behatárolt szeletét a birtokunkba vegyük. Amikor 2019-ben, „Lendület”-es éveink elején ráléptünk erre az útra, sok mindent nem láttunk tisztán. A rendszer még nem épült föl, mi pedig el voltunk foglalva azzal, hogy megteremtsük kutatásunk forrásbázisát, azaz minél több anyagot, vagyis kottás töredéket gyűjtsünk össze, írjunk le a magunk eszközeivel: fejtsük meg a töredékeken megőrződött dallamfoszlányokat, gyakran szinte a semmiből azonosítsuk az énektételeket, rekonstruáljuk sorrendjüket, és merüljünk el az olykor egyetlen valamirevaló fogódzót kínáló kottaírások elemzésében. Az első év hatalmas anyagfölhalmozása, a túlnyomórészt belföldi, kisebbrészt külföldi (határon túli) könyvtárak, levéltárak személyes, majd virtuális, majd ismét személyes fölkeresése (igen, ez volt a pandémia éve!), és a megkapott, véletlenül fölfedezett vagy kisebb-nagyobb harcok árán megszerzett töredékekkel való mindennapos bajlódás, néha gyötrődés, illetve egyre örömtelibb foglalkozás szolgált megkerülhetetlen alapul ahhoz, hogy a fragmentum-rengetegre rávetüljön a módszeresség fénye, és megvilágítsa azt a három csapást, amelyen ajánlatos végigmennie a középkori kottás kódextöredékekkel foglalkozó kutatónak.

Mi ez a három csapás?

Az általunk elképzelt és az utóbbi években megvalósítani igyekezett zenei szempontú töredékkutatást a töredékekből elénk táruló liturgikus-zenei tételkészlet, a dallamváltozatok és a hangjegyírás szimultán vizsgálatával, e részvizsgálatok eredményeinek egyidejű felhasználásával, mi több, folyamatos ütköztetésével végezzük. Tapasztalataim szerint a kutatás akkor a legeredményesebb, ha hipotéziseinket és a rájuk adott válaszokat állandó interakcióban mérlegeljük, s ha az egyes kutatási részterületeken kijelölt szerepeiket viszonylagosnak tekintjük.

Az általunk vizsgált töredékek csaknem kivétel nélkül középkori liturgikus kottás kódexek véletlenszerűen fennmaradt torzói. A rajtuk megőrződött liturgikus-zenei tartalom azonosítása teszi lehetővé, hogy meghatározzuk az eredeti forrás (anyakódex) műfaját, s elhelyezzük a középkori liturgia szertartásaihoz rendelt könyvtípusok között. A tartalom azonosítása olykor komoly feladat elé állítja a kutatót, hiszen előfordul, hogy egyetlen csonka szöveg- vagy dallamfoszlányból kell rekonstruálnia a fragmentum eredeti kontextusát. Szerencsés esetben a töredék több egymást követő énektételt is megőrzött. Ezek válogatása és sorrendje támpontként szolgál az anyakódex provenienciájának, térségi, helyi, intézményi hovatartozásának megállapításához. Hiszen Európa latin rítusú egyházainak liturgikus énekkészlete a középkorban számtalan helyi változatban élt, s a változatok a készlet egyéni rendezésében, egyes tételek kiválasztásában, mások elhagyásában, funkcionális átalakításában is megragadhatók.

Hasonló identitásjelző értékkel bírnak a töredékeken fennmaradt dallamok. A középkori latin Európa egyszólamú liturgikus zenéjének változatgazdagsága sok tekintetben a népzenéhez hasonlítható. A középkor korai századaiban kizárólag szájhagyományosan terjedő liturgikus monódia természetes táptalaja volt a dallamvariánsok születésének, amelyek a fejlődés során, kiváltképp a kottaírás megjelenésével rögzültek és forrtak össze logikus zenei rendszerekké. A zenei önazonosságra törekvés a legapróbb dallami mikrovariánsokban és a teljes énektételeket érintő változatokban éppúgy megmutatkozik, mint az átemelt, alkalmazott és újonnan komponált darabokban. A fragmentumok dallami analízise így nélkülözhetetlen része annak a felderítő munkának, melynek célja az anyakódexek területi és intézményi hovatartozásának, egyetlen szűkebb vagy tágabb zenei hagyományhoz illeszkedésének megállapítása.

Ugyanezt a célt szolgálja végül a rendszerünk harmadik egysége, a hangjegyírások vizsgálata. Ahogy a liturgikus tételkészlet összeállításában és a dallamvariánsok rendszerében térségek, időszakok és intézmények saját hagyománya, önálló arculata fejeződhet ki, úgy a notációfajták használatában is azonosíthatók ezek nyomai. A zenei paleográfia a legelső helyen vethető be a kottás kódextöredékek helyszíni terepszemléjén, mi több, gyakran – a nagyon kicsi vagy nagyon sérült, szöveget és azonosítható dallamot nem tartalmazó fragmentumoknál – mindvégig a kutatás egyetlen eszköze marad.

Kutatásunk tehát e három, részben önálló terület egyidejű művelésével, célzott és összehangolt bevetésével épül föl rendszerré. Azt is mondhatjuk, hogy ez a rendszer – hogy kreatívan alkalmazzuk korunk tudományosságának divatos hívószavait – egy új, a művelt részterületek metszéspontjában kibontakozó fragmentológiai ökoszisztéma megteremtésének lehetőségét rejti magában. Ezt az ökoszisztémát képeztük le webes adatbázisainkban is, amelyek egyenként vezetnek át a töredékekhez (Fragmenta Manuscriptorum Musicalium Hungariae Mediaevalis), a dallamokhoz (Melodiarium Hungariae Medii Aevi Digitale) és a kottaírásokhoz (Magyar Neumakatalógus). A részterületeken összeszedegetett információ-morzsákat egymás mellé rakosgatva jutunk el a nagyobb egységekig, s itt nemcsak a darabonként helyreállított kódexlapokra gondolok, hanem a középkori magyar zenetörténet homályba vesző foltjainak újraszínezésére.

A bemutatott rendszer teljesnek tűnik, mégsem az. Hiszen eddig kizárólag a töredékre fókuszált, nem véve tudomást az őt hordozó kora újkori, újkori nyomtatványról, iratról, mellyel a történelem adott pontján interakcióba lépett. A töredék és hordozója között persze nem mindig van kapcsolat. Találkozásuk sokszor a puszta véletlen műve. Vannak azonban esetek, amelyekben a középkori kódextöredék és koraújkori őrzőkönyve külön szálon futó kutatásának eredményei találkoznak, sőt, egymást erősítik, magyarázzák. Vagy ellentmondanak egymásnak, és akkor ezt az ellentmondást föl kell oldani. Az ilyenek számtalan példájával találkoztunk az elmúlt években, s e sokarcú kapcsolatra a töredékleírásainkban rendre ki is tértünk.

Zenetörténész-fragmentológusként két lehetőség áll előttünk. Foglalkozhatunk a kottás kódextöredékekkel teljesen legitim módon kizárólag saját tudományterületünk szempontjait követve, s így is tekinthetjük magunkat eredményesnek, hiszen új forrásokat tárunk föl, azonosítunk és rekonstruálunk, a kottaírások és dallamtradíciók árnyalásával egyre többet tudunk meg a középkori Magyarország zenetörténetéről, liturgikus énekkultúrájáról. Elsődleges célunk a projektünk elején nem is volt más. A zenei szempontú töredékkutatás ökoszisztémájának határait itt meg is húzhatnánk. Ennél azonban a fragmentológiában sokkal több lehetőség rejlik. Ha megmaradunk a kezdeti szinten, lemondunk a középkori fragmentumok koraújkori és újkori utóéletének megismeréséről, a töredéket hordozó 16-17. századi könyvekből és iratokból, s az azokon mintegy a kultúrhistória ujjlenyomataiként fönnmaradt bejegyzésekből elénk táruló utak, eseményláncok föltárásáról. S mi mással, ha nem ezzel törhetünk át igazán saját diszciplínánk korlátain, s válhatunk láthatóvá és értelmezhetővé a társtudományok és a szélesebb kutatói társadalom szemében? Mert hiszen a végső cél ez.