Abba nőttünk bele, hogy a kutatóintézetekben folyó műhelymunka egy rendíthetetlen monolit. A korábbi, hosszú időn át fennálló status quo után szinte átmenet nélkül tört ránk egy teljesen más valóság. Átalakultak a tudományos munkavégzés módszerei, konzultációs fórumai, háttér-logisztikája. E változás részben szükségszerűnek, részben kényszerűnek tűnik.
Az utóbbi években tapintható volt, hogy a kutatómunka hamarosan teljesen átalakul, robbanás várható e téren. Már a 2010-es években rendelkezésre állt az a technológia, amellyel az adatbázisokat, a „benti munkánkat” távolról is el lehetett érni – ez a legszükségesebb alapfeltétele a mindennapi munka mobilizálásának, hogy a kutatás „házból házba” kerüljön át, munkahelyünkről otthonunkba költözzék. A digitális forrásgyűjtemények, közösen fejlesztett adatbázisok eléréséhez évek óta nincs szükség más eszközre, mint egy erre felkészített notebookra.
A felsejlő mellékszálon érdekes megfigyelni egy szoros összefüggésben álló, az eszközválasztás divatjában megmutatkozó trendet: a helyszínre telepített számítógépeket mára kiszorították az egyre kisebb méretű, de mind bámulatra méltóbb memóriakapacitású notebookok, amelyek (sokak meglepetésére) kiállták a próbát, és a legfontosabb munka- (és rekreációs) eszközzé váltak az elmúlt évtizedben. A kis gépünk ma már mindent tud, mindenhol velünk van, intézetben, könyvtárban, otthon, vonaton, repülőgépen; praktikus, kivált számos munkaeszközt. A fentiek fényében már nem tehetünk úgy, mintha a mai informatikai hardverek-szoftverek felkínálta munkalehetőség, a hálózatok terén tapasztalható fejlődés a teljes újdonság erejével hatna, hiszen a technológia már régóta befolyásolja, sőt, új környezetbe tereli a kutatásokat, új platformokat, új munkahelyi, új kutatói szokásokat teremt, még ha sokáig nem is vettük komolyan, vagy egyszerűen nem vettük észre ezt, mert mással voltunk elfoglalva. Az a kutatómunka, amely a bölcsészettudomány ismert területeihez kapcsolódik, fizikailag már nem kötődik egy állandó helyszínhez, az évek során megszokott intézeti/egyetemi munkaszobához. (Ledőltek az elefántcsonttornyok?) Minden mindennel és mindenki mindenkivel kapcsolódhat, nem lehet elrejtőzni, pontosabban nem érdemes elzárkózni. Az extrovertáltság szinte elvárás, akárcsak a technológia anyanyelvi szintű használata, virtuálisan bármikor, éjjel-nappal elérhetők vagyunk (azoknak kell lennünk) a szakmai fórumok számára. Forrásaink és a róluk szóló szakirodalom ma pár gombnyomással elénk tárul, a levelezőrendszer munkahelyi chat-felületként üzemel, kérdezünk, majd pillanatokon belül érkezik a válasz a kollégától. Tudat alatt sürgetjük is a válaszadót, egyre nagyobb tempóra kapcsolva és nagyobb tempót elvárva a másiktól is. Hogy szerencsése-e a munka és a privát élet ilyen sűrűségű elegye, hogy vállalható-e, erről lehet vitatkozni, de az világos, hogy erre halad a tudományos világ, benne a mai kutató is az érvényesülés ambíciójával/kényszerűségével.
Úgy gondolom, az informatikai fejlődés jótéteménye, hogy megágyazott egy rugalmasabb-praktikusabb és természetesebb, népszerű szóval „hibrid” munkavégzési formának, amely foszlányait tekintve a régi módon zajlik, a kutatóhelyen, túlnyomórészt azonban már nem hagyományosan, azaz nem az intézeti kutatószobába telepített számítógépen, hanem otthon. A mindennapi bejárás kényszerének oldódása szabadságérzetet ad, sőt, talán ennél is többről van szó, a nyugodt, megszokott, biztonságot jelentő környezet jótékonyan hat, serkenti az ember kreativitását, tompítja a transzparenciát, enyhíti a „mindig látszódásból” adódó frusztráló érzést. Nyugodt környezetben hosszú ideig nem szakad meg a munka, nem nyitják rá az emberre az ajtót. Produktívabbá tesz a csend, kellően tágas teret kínál a gondolatoknak, az alkotásnak a kutatásra fordítható egybefüggő idő. Nem minden kutató érzi így, hiszen ez alkati kérdés is és az életkörülmények is meghatározók, nyilván. Mindenesetre a többség számára ideálisnak és hatékonynak tűnik a hangsúlyosan otthoni munkavégzés, minden monotóniájával együtt.
A legeredményesebb talán az, ha az otthoni munka a munkahelyi bejárással alkothat élhető kombinációt – míg otthon inkább a kutatásban-anyagban való elmélyülés hangsúlyos, és kiküszöbölődnek a mindennapi bejárással járó kényelmetlenségek, az időveszteség, a zavaró tényezők, az intézet egyre inkább elveszíti a tudományos munkákat létrehozó kohó-szerepét, és mindinkább a személyes találkozás, a közös brainstorming terepévé válik. Itt folynak a konzultációk, megbeszélések, a tervezés, a saját kutatások eredményeinek bemutatása. Míg tehát korábban elképzelhetetlennek tűnt, hogy akár egyetlen napra is magunk mögött hagyjuk intézeti kutatószobáinkat, nélkülözve az ott összpontosuló, a kutatásokhoz kialakított infrastruktúrát, a kisebb-nagyobb kézikönyvtárat, könyvtárat, ma már a saját privát kutatósarok egy internet/hálózati hozzáféréssel képes szinte ugyanazokat a lehetőségeket kínálni, egy kényelmes-biztonságos közegben, s nem utolsósorban fenntartható módon, ami kulcskérdés manapság (lásd még alább), mert energiát spórol mindenki számára, illetve rengeteg időt takarít meg a kutatónak. Ami a bejárással telt, az az idő másba fektethető be.
Mindennapjaink bizonyítják, hogy otthon is lehet komoly tudományos munkát végezni, adott a lehetőség, hogy mindenki a saját természetes közegében rendezkedjen be erre – minél kényelmesebben és kézre állóbban. A munkához szükséges kézikönyvtárak manapság otthon alakulnak ki, ezt kiegészítendő rendelkezésre áll az interneten is a szakirodalom teljes tárháza. A terepmunka, könyvtári kutatás egy üde színfolt ebben a képletben: ekkor válik elevenné, kézzel foghatóvá a kutatói lét, így együtt, e helyszínek váltogatásával válik a tudományos munka élvezetes kavalkáddá, szenvedéllyé.
Szólni szeretnék azonban a fent jelzett másik oldalról is, az utóbbi évek kényszerítő tényezőiről, a munkahelyről való hosszú időn át tartó – totális – kiszorulásról. Ez igen komoly kihívást jelent a kutatócsoportok számára. Szürreális helyzetet teremtett a Covid-járvány, amely a kutatók elől hirtelen, drasztikusan zárta el a munkahelyeket, kutatószobákat-könyvtárakat, és szinte egyik napról a másikra kényszerült mindenki az otthoni munkaállomásokba, hogy ott vészelje át a zárlatot. A személyes teamtalálkozások lehetősége megszűnt, nem voltak értekezletek, megbeszélések.
A konferenciák, workshopok is a virtuális térbe kerültek át. A konferenciák egy csoportja miatt szándékosan nem írom, hogy „kényszerültek”, mert ezen a terepen inkább az új, előremutató lehetőségek emelendők ki. Olyan tudománykommunikációs eszközöket kezdtünk használni, amelyek ma is velünk maradtak, megkönnyítve az ismeretek disszeminációját. Óriási lehetőség, hogy az online találkozók elterjedtével nem kell költséges utazásokba bonyolódni, hogy külföldi kollégával tárgyaljunk, hogy részt vegyünk egy nívós külföldi konferencián. Ez a „fenntartható és takarékos” tudomány egészen biztosan velünk marad, tartósan élvezhetjük az effajta ismeretszerzés és-megosztás előnyeit. A lakásunkban tehát ott van a nemzetközi szakma, úgy, hogy valójában nincs ott. Az online ismeretcsere ugyan nem tekinthető minden igényt kielégítő, tökéletes megoldásnak, legfeljebb egy jó kompromisszumnak, alternatívának, mégis azt gondolom, tudományos jelenlétünk online térbe költözése és költöztethetősége mindenképp a Covid-időszak örvendetes hozadéka.
Az egyéni élethelyzetektől-lehetőségektől függő alkalmazodáson túl a teameknek, kutatócsoportoknak is új utakat kellett találniuk, hogy ne álljanak le fontos alapkutatások, határidős projektek. Mindez próbára tette a tervek megálmodóinak-megvalósítóinak képességeit. A beszámolási rendszerek szerencsére elnézők voltak, alkalmazkodtak a kivételes helyzethez, és elfogadták a szerényebb-módosított terveket. A „Lendület” Digitális Zenei Fragmentológia Kutatócsoport forráskutatását is megnehezítette, és átszervezésre késztette ez az időszak, ám azt is tapasztaltuk, hogy bizonyos területeken szinte kedvezően befolyásolta a feltárást: új kapcsolatok kiépítésére, virtuális kutatásra-utazásra nyílt módunk. Online hozzájuthattunk egyes gyűjtemények forrásaihoz (itt leginkább az erdélyi eredményeink említhetők), s a karantén oldódásával elutaztunk ezekre a helyszínekre, hogy elvégezzük a szükséges feltáró munkát. A kutatócsoport adatbázisai köré épülő három honlap (Melodiarium, Fragmenta, Magyar Neumakatalógus) is ebben az időben formálódott a legtöbbet. Mindenki hozzáfért a hálózati és online táblázatokhoz, így lehetőség volt jelentős mennyiségű adat betáplálására, a honlapok érdemi gazdagítására. Az adatbázisbővítés tűnik az egyik olyan kutatási tevékenységnek, amely megfelelő technikai háttérrel otthonról is könnyen-gyorsan végezhető.
Ahogy soraimból kitűnik, a Covid-járvány teremtette akadályokat sikerrel vette a kutatócsoport: nem volt észlelhető visszaesés a teljesítményben. Eredményeinket hazai és nemzetközi konferenciákon mutattuk be, vizsgálatainkkal szisztematikusan, jó ütemben haladtunk. Optimizmusra adott okot, hogy az el- és lezárást átmenetinek érzékelhettük, jogos volt abban bízni, hogy a munkakörülmények előbb-utóbb visszatérhetnek a járvány előtti kerékvágásba. A nyitás új irányokat világított be, új perspektívát kínált: ismét megvalósulhattak a személyes konzultációk, konferenciák, lehetett utazni, helyszíni kutatásokat végezni. A „home office” előnyeit és tapasztalatait beépítettük a mindennapokba, a tanult új készségek, új eszközök birtokában ki-ki saját magának alakított rugalmas és hatékony munkavégzési rendet otthon és/vagy az intézetben. Mindennek a középpontjában a projektfeladatok minél teljesebb megvalósítása állt.
Ezen az ígéretes ponton tört a tudományos életre és kutatócsoportunkra a legújabb próbatétel, amely azonban (a járványhelyzettel szemben) abszurditást is hordoz magában. 2022. november 1-től kutatóintézetünk költségvetése nem teszi lehetővé az emelt téli gáz- és villanyszámlák kiegyenlítését, azt végképp nem, hogy a költségekből faragni lehessen: megoldásképp fél évre (öt hónapra) bezárta kapuit a ház, országszerte sok-sok hasonló tudományos-kulturális munkát végző intézménnyel együtt. Ennek az időtartamnak a félénél tartunk most, merőben más tapasztalatokkal-érzetekkel, mint a korábbi hasonló helyzetben. Az alkalmazkodás a felszínen sikeres: mindenki felkészült az otthoni munkavégzésre, az informatikai eszközök rendelkezésre állnak, a távoli elérés lehetőségei adottak, olajozottan halad a munka. Tudunk online értekezleteket tartani, sőt, újabban menetrendet állítottunk fel a személyes találkozások megvalósítására, s a táv felétől kéthetente egymás otthonában tartunk értekezleteket a feladatok megbeszélése, elosztása, az eredmények bemutatása céljából. Bizarr, hogy közös, a munkahely által fűtött találkozási helyszín nem áll rendelkezésre, erre tényleg nem számított senki még egy évvel ezelőtt. Hogy legalább a tudományos munkát szolgáló minimális számú összejövetel számára legyen egy elérhető helyszín.
Aggasztónak tűnik a helyzet. A bizonytalanság, amely összetetten kapcsolódik az ország általános problémáihoz, gyötrőbb, mint a korábbi krízis idején, főleg azért, mert a mostani helyzet nem tűnik átmenetinek. Lehetetlen a jövőt megjósolni, de ha mégis megpróbáljuk elképzelni, mi vár ránk, az nem sok jóval kecsegtet. Télen a fűtés hiánya és az áramhasználat korlátai állandósulhatnak, hónapokra kizárva minket kutató-, de legfőképp közös team-szobáinkból, nyáron a nagy hőség kínoz majd rossz energiahatékonyságú épületeinkben. Talán véglegesen fel kell adnunk a reményt, hogy dönthessünk egy sor kérdésben, például, hogy hogyan alakítsuk az arányokat a bejárás és az otthoni munkavégzés között. Oda kényszerülünk majd, ahol rentábilis, még úgy is, ha ennek a teammunka lesz az egyértelmű kárvallottja. A személyes találkozás, az ezzel összefüggő eszmecsere, vita és közös gondolkodás nem iktatható ki egy munkacsoport működéséből, ehhez pedig minimálisan egy fűtött-hűtött közös térre van szükség. Ismét újabb lehetőségeket, megoldásokat kell keresnünk, találékonynak kell lennünk, még úgy is, hogy ez az erőfeszítés a tervek megvalósítását hátráltatja, vagy akár újabb tervek kovácsolását hiúsítja meg, és a kutatómunkára fordítható energiákat emészti föl.
A szorongató mindennapok nem ösztönzik az embert produktivitásra, a kutatómunka maga mégis lehet egyfajta megoldás, menekülőút, ha az egzisztenciális kérdések csak mérsékelten sanyargatók. Nem tudjuk azonban, milyen célokat tűzhetünk ki, hogyan, milyen részfeladatok tervezhetők és miképp fogjunk hozzá a megvalósításukhoz. Talán kevésbé feszes kutatási projektekkel kell majd számolni a jövőben, könnyen lehet, hogy minden a feje tetejére áll a tudományfinanszírozásban, ha marad.
A Covid-járványra ugyan nem számítottunk, de a jelenlegi környezet annál is váratlanabb és ijesztőbb, és csak reménykedhetünk abban, hogy előbb-utóbb mindannyiunk lába és kutatásai alá szilárd talaj kerül.